…avagy az eltűnt idő nyomában. És
most ez nem csak Proustról szól, hanem rólam is, hiszen olyan régen nem írtam ide.
Hogy mi is történt valójában az eltelt hónapok alatt, nehéz lenne most
egyszerre röviden leírni, hiszen volt minden: betegség, hosszú gyógyulás,
életmódváltás, újra munka, pihenés, utazgatás…
Legtöbbször úgysem az események érdekesek, hanem az, hogy mit hagytak hátra
bennünk az elmúlt órák, napok, hetek, hónapok és évek. Fiatalabb koromban csak értettem,
most már egyre gyakrabban érzem is, amiről Proust ír: néha hirtelen,
titokzatos módon ránk törve, az eltűnt idő egy-egy pillanatra a színek, hangok,
illatok, ízek segítségével újra megjelenik. Hogy aztán még hosszú ideig ezekből
az emlékekből táplálkozzon a lélek.
Nemrég ajándékokat készítettünk:
levendulával töltött szíveket varrogattunk. Sajnos, a képek éppen a lényeget
nem tudják visszaadni. Micsoda illat volt napokig a szobában! Ezért a színért,
ezért az illatért minden évben érdemes útra kelni.
És azt hiszem, ez most már így marad: a nyár közeledtével egyre nagyobb
izgalommal figyelem itthon a levendulabokrokat. Aztán egyszer csak
indulás. Mert hiába idézi fel egy-egy emlékkép, mégis évről évre ott, személyesen kell éreznem azt az illatot, látnom a
távolban kéklő vizet.
Sok-sok órányi repülés után néhány napja célba értek a szívek. Nekem pedig annyira jól esett ezeket az apróságokat varrogatni, hogy hamarosan folyt. köv. :)
