Messze... messze...

Angolhon. Hidak és ködök.
Sok kormos kémény füstölög.
Kastélyok, parkok, lapdatér,
mért legelőkön nyáj kövér.

                               Babits Mihály

  

Szerencsére nem ködös. Felhős. 

Ugyanaz, föntről. A doveri vár. 

Aztán meg sem álltunk Portsmouthig.

  Itt újra hajóra szálltunk. Át a Wight-szigetre. Viktória királynő palotája.

Viktória királynő esküvője óta minden királyi esküvőn a menyasszony csokrában van pár szál mirtuszvirág - amely a szerelmet szimbolizálja -, s amely az Osborne-ház kertjéből származik.
 

Még mindig a szigeten, amely szépsége ihlette  Lewis Carroll Alice Csodaországban című meseregényét. 

 Carisbrooke kastélya. Már a 13. században is volt itt kert napórával és medencével.

Béke. Csend.  És egy szomjas madár...

 Stonehenge. Titokzatos. Mindig lenyűgöző. 
 

 A kedvencem.

 London. A Nelson-oszlop (és két Guinness) árnyékában.

Újra street food.

 

De ez már a West Bay.

 Jurassic coast. Avagy séta az időben.

 Portland szigete. A híres világítótorony.
 

 A Jurassic Coast keleti, leglátogatottabb része: a  Durdle Door, Anglia egyik legtöbbet fotózott természeti csodája.
 

De a mellette található kerekded öböl is valószínűleg milliónyi fotó témája lehet.
 

Utunk itt véget ért. Sokáig csak álom volt bejárni a déli partot. Szerencsés vagyok, néha a munkám a

szórakozásom is. De azért kellenek a véletlenek. Legközelebb majd gyalog. Ahogy egyszer megálmodtam.

Messze... messze...

                                                              Némethon. Város, régi ház:

                                                              emeletes tető, faváz.
                                                              Cégérek, kancsók, ó kutak,
                                                              hízott polgárok, szűk utak.

                                                                                               Babits Mihály

 
 

                                                                                     
 Würzburgban jártunk.                                                                      

Walhalla

Az ókori görög templomot imitáló épületet megpillantva a legkevesebb, hogy azt mondom, meglepő, hogy Bajorországban ilyen épület magasodjon a Duna fölé.

Az épület egy antik dór peripterosz másolata, ami azt jelenti, hogy az óriási csarnokot oszlopsor veszi körül. 

1806-ra a majd ezer éves Német-Római Birodalom szétesett. I. Lajos bajor uralkodó megbízásából egy olyan emlékhelyet építettek Regensburg közelében a Duna partján, amely a nemzeti összetartozás érzését erősítette a németekben, ahonnan „a német németebbül jön ki, mint ahogyan bement”. Azért választották Regensburgot helyszínül, mert a középkorban itt tartották a birodalmi gyűléseket.

Az építmény belülről egy hatalmas, dór stílusú márványterem.

Az oldalfalakon egymás alatt több sorban mellszobrokat helyeztek el. Walhalla, a hírnév templomának kitüntetettjei közé azok a német anyanyelvű személyek kerülhettek, akik Németország és a német nyelvű népek történetében játszottak fontos szerepet.

Akiknek nem ismerték a hiteles arcképét, márványtáblát kaptak.

De miért is Walhalla? A legnagyobb dicsőség, amit ember elérhet a germánok és vikingek ősi társadalmában, ha harcban esik el. A bátor harcosok lelkét a valkűrök kísérték fel az égi palotába. Egy szivárványhídon átkelve jutottak az istenek lakhelyén található hősök csarnokába, amelyet Valhallának neveztek.