Huszonkilenc

Jövőre lesz harminc éves, és legalább már 2002 óta része az életemnek. 

 Igen. Kapolcs, Taliándörögd és Vigántpetend. 

 

Kétszázezer művészetkedvelő ember nem tévedhet... 

 

 Viszont az én képeimen nyoma sincs tömegnek. Aznap korán keltünk :)

Mindig is foglalkoztatott a gondolat: milyen lehet máskor Kapolcs? Hát ilyen.

Az idén különösen környezettudatos volt a fesztivál: szelektív hulladékgyűjtés, repohár az eldobható helyett, lebomló tálcák, tányérok. A műanyag helyett mi is saját evőeszközt használtunk.

Három faluban harmincöt helyszínen tíz napon keresztül ezerötszáz program, melyre nyolcvanezernél többen váltottak jegyet. Ekkora kavalkádban gondolom, nem véletlen, hogy már nem emlékszem, mit láttam az éppen hátrahagyott helyszínen :)

Még a völgy szakrális helyei is naponta megteltek élettel: előadások, koncertek, beszélgetések...

A Kocsor ház az idén a világzene otthona volt. A sátrunkat - nem először - a színpaddal szemben állítottuk fel. Az esti koncertek előtt a kertben beszélgetések irodalomról, költőkről-írókról, olvasókról, az irodalom tanításáról.

És akkor itt van az évről évre gyarapodó kapolcsi "Walhalla". A falusi hétköznapok hősei, a Lajos bácsik, akik életére sajnos kevesen fognak emlékezni...

És csak rajtunk múlik, hogy meddig csodálhatjuk a völgy épített és teremtett örökségét.

A völgytől az 1100 körül épült román stílusú egyhajós kis templomnál - vagy ahogy a helyiek hívják -, a klastromnál veszünk búcsút.

Amikor nyugat felé vesszük az irányt, vagy éppen ellenkezőleg, hazafelé utazunk, itt azért mindig megállunk.