Łeba

Kérdezték már többször, hogyan szoktuk kiválasztani úti céljainkat. Van egy elég hosszú listánk megvalósítható és nehezen megvalósítható, távoli és egészen közeli helyekkel. Többnyire az égtájjal kezdjük. Amikor sikerül az irányt meghatározni, következhet a részletesebb tervezés. De az idén  valahogy nehezen indult a dolog. Aztán már csak annyit kérdeztem, hegyek vagy víz. És mivel Mr. Yarnart teljesen határozatlanul csak hümmögött, ha szóba hoztam a témát, gondoltam, meglepem valami váratlannal. Ha nem hegyek vagy víz, akkor legyen sivatag! Vagy legalábbis valami sivatagszerű.

A Balti-tenger közel 800 km hosszan mossa Lengyelország partjait. Az itt található  Słowiński Nemzeti Park a vándorló fehérhomok-dűnéiről híres, amely Európában egyedülálló. Ez a tengerparton 30 kilométer hosszan elnyúló, homokkal borított terület a nemzeti park területének mindössze 5%-át jelenti. A park területének nagy részét egyébként víz borítja, a fennmaradó rész pedig erdőkből, lápokból, rétekből áll.

Régen ez a terület a Balti-tenger egyik öble volt, mára a folyamatosan vándorló homokdűnék elválasztották a tengertől. Az évi 3-10 méteres sebességgel vándorló dűnék betemetnek minden útjukba kerülő dolgot. Itt-ott kísérteties a táj a régen betemetett fák maradványi miatt. Ráadásul nem könnyű haladni a finom homokban, hiszen a dűnék magassága nem ritkán eléri a 30 métert, a legmagasabb úgy 40 méter lehet.

Bár a gyalogút nagy része fenyőerdőben vezetett, az utolsó szakasz a homokban azért eléggé kimerítő volt. Örültünk, amikor végre kijutottunk a tengerhez. Vittünk a hátizsákban mindent, ami egy romantikus piknikezéshez szükséges. 

 Estefelé, ahogy hűvösödött az idő, már csak a leglelkesebbek (és a legfiatalabbak) merészkedtek a vízbe.

Egyszer csak azt vettük észre, hogy hirtelen kiürült a part, és már csak néhány kíváncsi sirály járkál körülöttünk.

Eredetileg úgy terveztük, hogy a parton sétálunk vissza a szállásunkra, Łebába. Aztán a közeledő estére, az útbaigazító táblára és életkorunkra való tekintettel - néhány éve egy születésnap kapcsán megállapítottuk, hogy most már senki sem mondhatja, hogy mi ketten együtt :) nem vagyunk százasok  - úgy döntöttünk, hogy bizony átkelünk újra a "sivatagon", mert a dűnéken túl felszállhatunk a környék egyetlen tömegközlekedési eszközére.

Át újra a Łącka dűnén, az emelkedő tetejéről még egy búcsúpillantás a hátunk mögött hagyott nagy kékségre.

Szerencsénk volt, a dűnék lábánál még ott várakoztak az utolsó ökotaxik. Łebában nincs is más  tömegközlekedési eszköz.

Másnap a Stilo világítótoronynál búcsúztunk a Balti-tengertől.